Pető András orvos, a konduktív mozgásterápiai képzés megalapozója
Dr. Pető András 1893. szeptember 11-én született Szombathelyen, ahol iskoláit is végezte. Életszemléletének kialakulását jelentősen befolyásolhatta pedagógus anyjának szigorú nevelése, és tehetetlenül, Parkinson-kórban szenvedő apjának sorsa. Iskolás korában feltűnően sokat olvasott, újságot szerkesztett, és házitanítóként is dolgozott. Családfenntartóként két öccse oktatásáról, neveléséről is gondoskodnia kellett.
Budapesten érettségizett 1911-ben, orvosi tanulmányait a bécsi, párizsi és budapesti egyetemen végezte, majd az első világháborúban hadikórházakban dolgozott. Később a bécsi egyetem élettani tanszékének tanársegédje lett, és több rehabilitációs intézmény vezetője volt. A központi idegrendszeri mozgássérültek terápiájával valójában 1922-ben, a semmeringi gyógyintézetben kezdett el foglalkozni.
Közben könyvkiadói tevékenységet folytat, és a Biologische Heilkunst című folyóirat főszerkesztője lesz. 1931-ben megjelent dolgozataiban már megtalálhatók a konduktív pedagógia alapelvei.
1938-ban hazatért, és ekkor alapozta meg később részletesen kifejlesztett konduktív pedagógiai rendszerét. Ezt a központi idegrendszer sérülése miatt mozgáskorlátozott gyermekek komplex fejlesztésére dolgozta ki.
Pető a fogyatékosságot nem biológiai hiányosságnak, hanem tanítással korrigálható problémának tekintette. Egyedülálló gyógymódjának alapgondolata az, hogy idegrendszerünk a károsodások ellenére is rendelkezik tartalékokkal, új kapcsolatok kiépülésének lehetőségével, s ezek a tanulási-tanítási folyamat megfelelő vezérlésével mozgósíthatók. A módszer ezért kapta a konduktív nevet, a latin szó jelentése: rávezető. Az új módszer hatással volt az egész magyarországi gyógypedagógiai szemléletre, s szerte a világon jelentős változást hozott e területen. Az általa kidolgozott módszer egyik klasszikus tudományterülethez sem sorolható: egyszerre foglalkozott a testtel és a lélekkel, az érzelmekkel és az intelligenciával, a tanulással és a tanítással, az egészséggel és a gyógyítással, tehát az egész emberrel.
1945-ben, egy budapesti pincehelyiségben hozta létre "intézetét", melyet az 50-es években követett a magyar kormány által hivatalosan megalapított Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézete, a mai "Pető Intézet".
A kezdetek kezdetén az alapító maga toborozta, kutatta fel betegeit, a legelesettebbeket, akiket aztán saját pénzén ruházott fel, és gondoskodott étkezésükről.
Pető András 1945-ben a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola tanszékvezetője lett, 1950-től haláláig az Országos Mozgásterápiai Intézet vezetője volt. Ezt az intézményt fejlesztette 1963-ban a Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézetévé. Ugyanitt az önálló konduktorképzőt is létrehozta. Amikor az 1950-60-as években a gyermekparalízis-járvány következtében a fiatal korosztályból sokan megnyomorodtak, őket is (az akkor még) a Villányi úton lévő Pető Intézetben kezelték.
Úttörő munkáját külföldön is elismerték, sőt, munkásságának igazi jelentőségét Magyarországon azt követően fedezték fel, hogy az 1980-as években a BBC rádióműsorai révén nemzetközi hírnévre tett szert. Pető meglehetősen rossz modorú ember volt, valószínűleg ez is okozta az orvostudomány képviselőivel létrejött személyi ellentéteit. Ez jelentősen akadályozta munkáját, orvosi elismerését és eredményeinek befogadását.
Módszerével az addig gyógyíthatatlannak hitt mozgászavarokkal küszködőket is rehabilitálni lehet, és így tanulmányaik elvégzésére, működőképessé, önellátásra és munkára alkalmassá tehetők. E betegeknek ma már nem kell életük végéig intézetben élniük, nagy részük visszavezethető a társadalomba. Segítségével több ezer gyermeknek sikerült iskolába kerülnie és felnőttként aktív életet élnie.
Pető András 1967. szeptember 11-én, 74. születésnapján halt meg Budapesten. Emléktábláját 1998-ban avatták fel a Balassi Bálint utcában, egykori lakóházának falán. Életútját Forrai Judit orvostörténész írta meg az angol nyelvű, Memoirs of the beginnings of conductive pedagogy and András Pető című könyvében.
Pető főbb művei: Szovjet mozgásterápiai módszerek (1952), Konduktív mozgásterápia mint gyógypedagógia (1955), Mozgásterápiai irodalomgyűjtemény (1955), Bevezetés a konduktív mozgásterápiába (1962). Számos verset és drámát is írt németül, ezek kéziratban maradtak. Egy időben folyóirat-szerkesztőként is működött.
A nevét viselő és módszerét alkalmazó budapesti intézet ma már világhírű. A Kútvölgyi úti kórház melletti épület ma a világ számos országában működő konduktív nevelési hálózat központja.